Portréfilm

 

koztes_csik

 

Szakolczay Lajos:

Sorstükör. Petrás Mária művészete

 

A szülötte föld, amelyet a csángók szenteltek meg munkával, verejtékkel, művészettel, maga a csoda. Hogyne volna az, hiszen az égből Babba Mária – Szűz Mária – tekint le az övéire. És vigyázza őket, hogy a mérhetetlen szenvedés ellenére is – sok évtizedes átok volt rajtuk a románosítás – megmaradhassanak magyarnak. Őrizhessék nyelvüket, a magyar régiséget ékszerként magában foglaló archaikumot, és a (csak részben!) visszakapott iskoláikkal és templomaikkal fölnevelhessék azt a nemzedéket, amelynek már a politika által ráborított sötétségben sem kell megfélemlítve járni.

Ez a Csángóföld bocsátotta útra az egyik, szolgálatra legkészebb fiát, Petrás Máriát. Hogy mit hozott magával a tarisznyájában, azt a rokon Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa kozmikus művészete – Kallós Zoltán ettől a zseniális adatközlőtől gyűjtötte föl az évtizedekkel ezelőtti Új guzsalyam mellett teljes anyagát – szépen jelzi. Hiszen az írástudatlan asszony – csoda a csodák földjén – fejében hordozta a világmindenséget. Balladái sorstükrök, amelyekbe belenézve nem csupán a csángók ismerhettek magukra, erősítvén igazságérzetüket, hanem az egyetemes magyarság összes régiója is.

Művészünk, aki mester lett a kerámiában és az éneklésben, ebből a földből táplálkozott. A táj, a nehezen megmunkálható föld, a családokat fönntartó dolgos munka – tilolták a kendert, szőtték a vásznat, pergették a mézet, faragták a kocsi alkatrészeit és az egyéb használati tárgyakat – a vérébe ivódott. Ahogyan a népművészethez sorolható szellemi javak (mese, költészet, ének, zene, tánc) és a kézművesség megannyi ágazata (szövés, fonás, kerámia) is.

Aki napot imával kezdte és imával fejezte be, az tudván tudta, hogy csupán porszem a világmindenségben. Az éltető erő a fölénk égsátrat borító úrban van. Meg az újra és újra megszülető Kisjézusban – századok óta ünneplik ezt a csíksomlyói búcsúsok és a messze földrészekről érkező zarándokok –, és nem utolsósorban a már föntebb említett csíksomlyói Szűz Máriában, Babba Máriában, aki mindenhatóvá emelve őrködik a békességre éhes ember és a világ (benne Pusztina, Tatros, Diószén, Klézse) dolgai fölött.

A művész vallomása ugyancsak megerősíti a hátország mint véderő, mint kikezdhetetlen bástya fontosságát. „Akkor annyira hívők voltak az emberek, nagyon tudtak kapcsolatba lenni Istennel. Ha valamit akartak, akkor addig imádkoztak, amíg megkapták, vagy ha nem, akkor valami olyan választ kaptak, hogy akkor ez így volt, hogy legyen. Én ezt olyan csodálatosnak tartom, s ezeket a dolgokat tartom legértékesebbnek az életemben. Volt egy ilyen emberfeletti valami, amihez ők kapaszkodtak, és bennük volt az az emberfeletti.”

Mindezt az ima segítette.

Ha csöppet is érezzük a Ferenczes István tollából származó Csíksomlyói naphimnusz erejét, előttünk van a megszentelt földnek a Domokos Pál Péter, a csángó lelkiismeret apostola által ugyancsak hirdetett aurája. Amely egyben az élést, a minél jobb életre való ébredést ösztönző arkánum. „Mindenható Isten, fölséges Atyánk, / Téged dicsér minden és téged áld. / Szívünkből száll minden ének, / Könyörgés, hála, dicséret / Hozzád kiált. (– –) // Madonna-kékben tengerárnyi hópihét, / Adtál nekünk sok Húgocskát, csillag-csibét, / Tejutat, göncölt, ragyogást, / Mint szelíd őznek álmodást / S békés ébredést. // Téged áld Uram a Víz, a mi szép Nénénk, / Tóból, tiszta forrásból tükröt tart elénk. / Végestől a végtelenig, / Ő visz a kéklő tengerig / Kegyelmedért.”

A gyermekkorában már jól rajzoló, és nem kevésbé jól éneklő (mise hozta a gyakorlást) Petrás Mária tudván tudta, hogy minő kincs örököse. Diószén, a szülötte falu természetesen csak az alapokat – a fölöttébb erős, kikezdhetetlen alapokat – adta. A tehetség attól tehetség, hogy nem elégszik meg az így kapott értékkel. Azt különféle stúdiumokkal tetézi. Az általános iskolai tanulmányok után az első lépcső a hétfalusi szakiskola volt (ahol elektroműszerészetet tanult), utána a brassói Zenei és Képzőművészeti Népfőiskola következett. Itt három év szorgos munkát követően kitüntetéssel végezte a grafikai szakot.

Ám az ugrást a budapesti Magyar Iparművészeti Főiskola és a mesterképző (1991–1995, illetve 1995–1997) jelentette. A Domokos Pál Péter születésnapjára érkezett asszonyka – két gyerekkel – az új hazában kezdte meg a honfoglalást. S ez volt a művészeti életbe való belépés igazi próbája. Jóllehet a kitűnő rajztudását nem akarta sutba dobni – kerámiáin is jól érezni az invenciózus vonal erejét –, mégis egyre jobban a plasztikai megformálás izgatta. A három dimenzióval megjelenő új világ. A szoborba – kerámiaszoborba, reliefbe – rejtett, jobbára szakrális tartalmakat hordozó gondolat.

Petrás Mária szakdolgozatát a csángókról írta – címe: Panaszolkodás Istennek. És a diplomamunkája a szülőfalujának szánt kereszt volt. Minthogy a falu – hihetetlen! – nem fogadta el az ajándékot, végül is a dévai Ferences Kolostorban talált méltó helyet a szoborcsoport (Krisztus a kereszten – 1997). Mi indította a művészt eme plasztikai vallomásra? „Akkoriban sokat gondolkodtam a sorsunkon – mondta egy általam készített interjúban (A boldogság dimenziói – 2009) –, és úgy éreztem, hogy Krisztus sorsában van részünk. Ahogyan Krisztus keresztre jutott, mi is keresztre fogunk jutni. Sőt, már azon vagyunk. Keresztre vagyunk feszítve.”

Döbbenetes vallomás arról a személyében átélt sorsdrámáról, amely a csángókat évszázadok óta üldözi. De ennek a kollekciónak, az égetett agyagba emelt keservnek nem csak olyan példái vannak, mint a különféle karakteres korpusz-variációk (Virágzó kereszt – 2001; Pieta – 1999; Pieta – 2008; 2009; Felhős feszület – 2009; Tulipános feszület – 2009; Üvegkorpusz – 1999; nem beszélve az elemi erejű százhalombattai (2000) és szári (2001) Keresztútról –, hanem olyanok is, amelyekben a szenvedés örömforrássá, fényt hozó, megvilágosító relieffé változik. A művész eme művekben is sűrűn fordul a Szentíráshoz – mert nincs egyetemesebb jelkép, mint a bibliai történések sokasága –, s nem kevésbé a magyar mitológiához (életfa-variációi is valaminő szentséget hordoznak)..

Máz nélküli, csupán kevés színt tartalmazó kerámia domborműveinek a fókuszában Szűz Mária, a gyermekét ölében tartó istenanya áll. A test, illetve a testek pozíciója különös ízt ad a kompozícióknak. A kicsijét szoptató Anyától (Mária kisdeddel – 2004; Babba Mária – 2002; 2004; 2006; Szoptatós Madonna – 2002) az ölben tartott sugaras Kisjézusig (Napba öltözött Mária – 1999; Mária Kisjézussal – 1999; 2006; Babba Mária – 2000; 2003; 2004; 2006; Világfás Babba Mária – 2006; Holdas Mária – 2008; Koronás Mária – 2009; Katrincás Madonna – 2004) és a különféle szent alakokkal körülvett Anya-Gyermek kettősig (Mária angyalkórussal – 1999; Mária angyalokkal – 2008; Világ királynője – 1999) húzódik a variációk sora. Amelyeken nem csupán a háttér változik, vagy valamely tárgy szerkezetileg hangsúlyos helye (trónszék, korona, ruha és redőzete), ám az anya és gyermek fejtartása, mosolya, csodálkozó vagy nyugodt tekintete, valamint a kéztartások formája is.

Szó se róla a felületi dinamika, az invenciózus formázásnak köszönhetően, itt is él. De még inkább azokon a domborműveken, amelyeken a mozgásimitáció mint erő a csoport-alakzatok sajátja (Világ királynője; Mária angyalokkal, Mária asszonyokkal – 2008, stb.). Ez utóbbi kerámiákon érdemes megfigyelni, hogy az arcok, az ábrándozó és a maguk elé néző tekintetek milyen – szinte jellemtulajdonsággá váló – átszellemültséget mutatnak. Ám ez a benső mosoly nem egy királynő arcán is fölfedezhető (lásd a Koronás Máriát). Sőt, fokozatai is vannak, noha az ismerős motívumvilág ábrázolása fölöttébb hat, eme átszellemültségnek (Szent Erzsébet – 2009).

Ha a keresztény eszmekörben, miként a Jelképtár mondja, a liliom az „égi szerelem, a szűzi tisztaság és ártatlanság jelképeként a tiszta lelkű, szűzies szentek, többek között Szent Anna, Szent Imre, de legfőképpen Szűz Mária attribútuma”, a plasztikai megformálás (fej, palást, egyéb „árulkodó” elem) jól jelzi, hogy az égi s a földi jegyeket mily bámulatos pontossággal érzékelteti a művész. Elég legyen itt a két változatban is autentikus Szent Erzsébet (mindkettő 2008), a kenyeret és a rózsacsokrot ölében tartó szent asszony átszellemült mosolyára, a különböző Szűz (Babba) Mária-variációkra, s nem utolsósorban a szintén átszellemült arcú térdelő férfiú (Szent Imre) köszöntő gesztusára figyelmeztetni.

A bibliai történetek plasztikává formálása a belőlük gyöngyöző hiten túl a művészi kiteljesedés csodái. Az Angyali üdvözlet (2007) – kétalakos kerámia – ima-pózában (térdelő alak) ott a lélek sugallatos jövője, a körformába zárt Szent családban (2007) a Világ Urát fölnevelő szeretet biztonsága (szinte repül a Kisjézus), a Betlehemesben (2006) pedig – a háromkirályok hangsúlyos jelenlétével – az óvó bizodalom mint a születés utáni évek záloga.

Jézus a kereszthalála, vagyis a húsvét előtti vasárnapon vonult be Jeruzsálembe. Diadalát az őt köszöntők kezében lévő pálmaágak jelezik. A tragédia szele még sehol. Ezt a pillanatot ragadja meg Petrás Virágvasárnapja (2004). A relief középpontjában félprofilból a szent állaton, a szamáron ülő Férfi. A Világ Ura? Sokkal inkább a nyugodalom szobra. Az őt kísérő – diadalát dicsérő – tekintetek szinte megemelik Jézus alakját. Viszont a kerámia-dombormű felülete úgy hullámzik – plasztikai invenció közvetíti a jövőbeni drámát –, mintha a nyugalom csupán viszonylagos volna.

A kerámia-műveken a ruha vagy a palást redőzete ugyancsak szimbólumértékű: egyszer a napsugarakat vizionálja (Babba Mária – 2004; Világfás Babba Mária), másszor szenvedés közeli állapotot sejtet (lásd a százhalombattai Keresztút IX. stációját). Van úgy, hogy pikkelyes formájával harmonizál az alak testrészével, a szárnnyal (Angyali üdvözlet – 2002). A bordűrt jellemző vagy a hátteret díszítő színes motívumok – tulipán, kör, szív, napkorong, farkasfog, stb. – nemcsak kiegészítőként szolgálnak, hanem hangulati előkészítői is a domborművön látható történésnek.

Ennek egyik legszebb – legdöbbenetesebb – példája a keresztről levett Fiát ölében tartó Anya drámai küzdelme (Pieta – 1997). Kettősük a szenvedés apoteózisa. Mindezt farkasfog boltozat keretezi, ami – paradox – nem csupán késhegyek láncolatának tűnik, de apró, stilizált gótikus katedrálisok „békítő” gyűrűjének is. Itt Mária, miként öltözetéből kitetszik, parasztasszonyként, parasztmadonnaként van ábrázolva, s evvel a profán átváltoztatással alighanem nő az elviselhetetlen fájdalom mértéke, melyet a kiszenvedett test súlya ugyancsak erősít. A fájdalom „ünnepivé” emelését pedig a díszes, több rétegű keret szolgálja, miként az a Belgyógyászati Klinika nagyméretű (290×180 cm) Pietáján (2008) látható.

Petrás Mária gyarapodó kerámia-művészete – az agyag szerelmesét egyre inkább hatalmába keríti az üveggel mint formázható anyaggal való kísérletezés – szép példája a tudatos építkezésnek. Szellem és anyag nála kéz a kézben jár.

Ám arra alig van példa, hogy valaki két művészeti ágban is figyelemre méltót alkot. A tehetséges népdalénekes a Muzsikás Együttessel szinte az egész világot bejárta, a legnagyobb zenei palotákban hirdette a magyar népdal – kiemelve: a csángó dalkultúra – világhódító erejét.

 

[2014]